Ez a kérdés foglalkoztatja mostanában a szingapúri kormányt. Ugyanis olyan, hogy szingapúri nemzet nincsen. Amikor felmérésekben megkérdezték az ittlakókat, hogy milyen csoporttal azonosulnak, sokan mondták a családot, meg a nyelvi közösséget (hogy én kínai vagy maláj vagyok), de azt, hogy szingapúri, eléggé kevesen. Ezen szeretne változtatni az állam, és ezért mindenféle módon erősíti a nemzettudatot.
Nem mindig volt ez így. Állítólag korábban nem lehetett a szingapúri zászlót csak úgy, engedély nélkül lengetni, mert még elragadtatták volna magukat a lengetők, és olyat csináltak volna, ami nem tetszik a kormánynak. Sokáig a gazdasági fejlődésen volt a hangsúly: amíg az emberek évről-évre jobban élnek, addig nem fontos, hogy milyen a nemzettudatuk, sőt, az csak elvonja a figyelmet a GDP folyamatos termelésétől. Most, hogy már nagyon jól élnek, van idejük máson is gondolkodni, és gondolom a kormány is úgy gondolja, jobb ha ők alakítják a fejleményeket, nem bízzák a véletlenre.
Az is benne lehet a mostani nemzetépítési lázban, hogy eddig az volt a fontos, hogy a különféle nemzetekből jövő lakosok közötti békét megteremtsék, és fenntartsák. Most meg, gondolom, inkább a különbségeket akarják lassacskán csökkenteni. Mellékes, de érdekes jelenség különben, hogy itt az, hogy milyen fajtájú az ember teljesen bevett kérdés mind magánemberek között, mind a hivatalos kérdőívekben. Rendszeresen megkérdezik, hogy miféle fajta is az ember: kínai, maláj, indiai, eurázsiai (az ázsiai és európai keveréket hívják így itt), vagy kaukázusi (ez a fehér ember fajta), vagy más? Angolul még furcsábban hat a kérdés, mert a „race”, amire rákérdeznek, magyarul fajt is jelent, úgyhogy kicsit rossz fennhangja van, amikor azt kérdezik, milyen fajba is tartozom.
Na de vissza a nemzetépítéshez. Nem könnyű, ugyanis nehéz mire építeni. Szingapúr történelme eléggé szegényes, a középkorban volt itt ugyan valami helyi kis központ néhány évtizedig, de 200 évvel ezelőtt, mikor az angolok megvetették a lábukat, itt csak egy halászfalu volt. Nagy küzdelmekben kivívott önállóság sem jó fogódzó, ugyanis a független Szingapúri állam úgy alakult, hogy kirúgták a maláj államszövetségből, mert nem egyeztek az érdekei a maláj többséggel. Így aztán 1965-ben szép csendesen bejelentették, hogy mostantól magunk vagyunk, megszületett Szingapúr állam.
Nincs közös nyelv sem, mert ugyan a többség beszél valamit angolul, de az senkinek sem az anyanyelve. Idősebbek között már az egyszerű angoltudás sem adott sokszor, azok kínaiul vagy malájul vagy tamilul beszélnek leginkább. Úgy 30 évvel ezelőttig a kínaiak se feltétlenül értették egymást, mert sokan csak a saját nyelvjárásukat beszélték, a mandarint nem. Akkor az állam erősen forszírozta a mandarint, mint közös kínai nyelvet, de aztán az lett belőle, hogy a legújabb generációnak már nem is a mandarin, hanem az angol az első számú (tanult) nyelve.
Ezért aztán a nemzeti érzést a külsőségeken és a nemzeti büszkeségen keresztül akarják megalapozni. Most már lehet a zászlót lengetni. Sőt, amikor megjöttünk, egészen meglepő volt, mennyi zászlót lehetett látni a lakótelepeken az ablakokból, erkélyekről lógva. Akkor volt nemrég a nemzeti ünnep (Szingapúr 42. születésnapja), és gondolom valami központi szervezésű verseny volt, hogy melyik lakótelep tudja jobban kidekorálni magát zászlókkal.
A nemzeti ünnepen persze nagy rendezvények és tűzijáték van. Büszkék is rá, mert az ingatlanügynök annakidején meg is kérdezte, nálunk vannak-e tűzijátékok. Mondtam, hogy igen, augusztus 20-án szokott lenni. Hány perces, kérdezte, és láttam, abban bízik, mondok valami rövidet, és akkor eldicsekedhet, hogy náluk milyen nagyszabású van. De amikor mondtam, hogy úgy fél órát szokott tartani nálunk, nem reagált semmit, ejtette a témát, több, volt, mint amire számított.
A nemzeti büszkeséget az elért eredményekre alapozzák: hogy itt jóval jobban élnek az emberek, mint a környéken, nagyobb a biztonság, a rend, az életkörülmények. Emellett az oktatásban és a sportban akarnak eredményeket felmutatni. Az oktatási rendszerbe rengeteg pénzt raknak, az összes iskola, amit eddig láttam, nagyon jól nézett ki, és Szingapúr az első 5-ben van a nemzetközi oktatási összehasonlításokban.
A sport eddig nem volt olyan fontos, mert ugye annak a gazdaság növelésében játszott szerepe messze nem olyan egyértelmű, mint az oktatásé. De most már nagyon komolyan veszik, több kiemelt sportág is van (pl. vitorlázás, ping-pong, tollaslabda, bowling), amiben egyértelmű versenyhelyezések vannak célokként kijelölve, és mindent meg is tesznek, hogy elérjék ezeket.
A hétvégén pl. a központi sportiskolában voltunk az inseados sportnapon. Ez egy hatalmas intézmény, két versenyméretű úszómedencével, kivilágított, műfüves focipályával, szupermodern bowling-pályával, külön tollaslabda teremmel, ahol 20-30 pálya volt egymás mellett, hogy mindenki elférjen. Gondolom volt még más is, mi ennyit láttunk. Itt képzik az összes kis tehetséget, hogy aztán néhány év múlva hozzák a sikereket, és együtt szurkoljon nekik egész Szingapúr. Egészen biztos vagyok, hogy lesznek szingapúri sportsikerek.
Hogy a nemzetépítésből meg mi lesz, nem tudom. Lehet, hogy sikerül, mert itt sok minden sikerülni szokott, amit a kormány elhatároz.
Nem mindig volt ez így. Állítólag korábban nem lehetett a szingapúri zászlót csak úgy, engedély nélkül lengetni, mert még elragadtatták volna magukat a lengetők, és olyat csináltak volna, ami nem tetszik a kormánynak. Sokáig a gazdasági fejlődésen volt a hangsúly: amíg az emberek évről-évre jobban élnek, addig nem fontos, hogy milyen a nemzettudatuk, sőt, az csak elvonja a figyelmet a GDP folyamatos termelésétől. Most, hogy már nagyon jól élnek, van idejük máson is gondolkodni, és gondolom a kormány is úgy gondolja, jobb ha ők alakítják a fejleményeket, nem bízzák a véletlenre.
Az is benne lehet a mostani nemzetépítési lázban, hogy eddig az volt a fontos, hogy a különféle nemzetekből jövő lakosok közötti békét megteremtsék, és fenntartsák. Most meg, gondolom, inkább a különbségeket akarják lassacskán csökkenteni. Mellékes, de érdekes jelenség különben, hogy itt az, hogy milyen fajtájú az ember teljesen bevett kérdés mind magánemberek között, mind a hivatalos kérdőívekben. Rendszeresen megkérdezik, hogy miféle fajta is az ember: kínai, maláj, indiai, eurázsiai (az ázsiai és európai keveréket hívják így itt), vagy kaukázusi (ez a fehér ember fajta), vagy más? Angolul még furcsábban hat a kérdés, mert a „race”, amire rákérdeznek, magyarul fajt is jelent, úgyhogy kicsit rossz fennhangja van, amikor azt kérdezik, milyen fajba is tartozom.
Na de vissza a nemzetépítéshez. Nem könnyű, ugyanis nehéz mire építeni. Szingapúr történelme eléggé szegényes, a középkorban volt itt ugyan valami helyi kis központ néhány évtizedig, de 200 évvel ezelőtt, mikor az angolok megvetették a lábukat, itt csak egy halászfalu volt. Nagy küzdelmekben kivívott önállóság sem jó fogódzó, ugyanis a független Szingapúri állam úgy alakult, hogy kirúgták a maláj államszövetségből, mert nem egyeztek az érdekei a maláj többséggel. Így aztán 1965-ben szép csendesen bejelentették, hogy mostantól magunk vagyunk, megszületett Szingapúr állam.
Nincs közös nyelv sem, mert ugyan a többség beszél valamit angolul, de az senkinek sem az anyanyelve. Idősebbek között már az egyszerű angoltudás sem adott sokszor, azok kínaiul vagy malájul vagy tamilul beszélnek leginkább. Úgy 30 évvel ezelőttig a kínaiak se feltétlenül értették egymást, mert sokan csak a saját nyelvjárásukat beszélték, a mandarint nem. Akkor az állam erősen forszírozta a mandarint, mint közös kínai nyelvet, de aztán az lett belőle, hogy a legújabb generációnak már nem is a mandarin, hanem az angol az első számú (tanult) nyelve.
Ezért aztán a nemzeti érzést a külsőségeken és a nemzeti büszkeségen keresztül akarják megalapozni. Most már lehet a zászlót lengetni. Sőt, amikor megjöttünk, egészen meglepő volt, mennyi zászlót lehetett látni a lakótelepeken az ablakokból, erkélyekről lógva. Akkor volt nemrég a nemzeti ünnep (Szingapúr 42. születésnapja), és gondolom valami központi szervezésű verseny volt, hogy melyik lakótelep tudja jobban kidekorálni magát zászlókkal.
A nemzeti ünnepen persze nagy rendezvények és tűzijáték van. Büszkék is rá, mert az ingatlanügynök annakidején meg is kérdezte, nálunk vannak-e tűzijátékok. Mondtam, hogy igen, augusztus 20-án szokott lenni. Hány perces, kérdezte, és láttam, abban bízik, mondok valami rövidet, és akkor eldicsekedhet, hogy náluk milyen nagyszabású van. De amikor mondtam, hogy úgy fél órát szokott tartani nálunk, nem reagált semmit, ejtette a témát, több, volt, mint amire számított.
A nemzeti büszkeséget az elért eredményekre alapozzák: hogy itt jóval jobban élnek az emberek, mint a környéken, nagyobb a biztonság, a rend, az életkörülmények. Emellett az oktatásban és a sportban akarnak eredményeket felmutatni. Az oktatási rendszerbe rengeteg pénzt raknak, az összes iskola, amit eddig láttam, nagyon jól nézett ki, és Szingapúr az első 5-ben van a nemzetközi oktatási összehasonlításokban.
A sport eddig nem volt olyan fontos, mert ugye annak a gazdaság növelésében játszott szerepe messze nem olyan egyértelmű, mint az oktatásé. De most már nagyon komolyan veszik, több kiemelt sportág is van (pl. vitorlázás, ping-pong, tollaslabda, bowling), amiben egyértelmű versenyhelyezések vannak célokként kijelölve, és mindent meg is tesznek, hogy elérjék ezeket.
A hétvégén pl. a központi sportiskolában voltunk az inseados sportnapon. Ez egy hatalmas intézmény, két versenyméretű úszómedencével, kivilágított, műfüves focipályával, szupermodern bowling-pályával, külön tollaslabda teremmel, ahol 20-30 pálya volt egymás mellett, hogy mindenki elférjen. Gondolom volt még más is, mi ennyit láttunk. Itt képzik az összes kis tehetséget, hogy aztán néhány év múlva hozzák a sikereket, és együtt szurkoljon nekik egész Szingapúr. Egészen biztos vagyok, hogy lesznek szingapúri sportsikerek.
Hogy a nemzetépítésből meg mi lesz, nem tudom. Lehet, hogy sikerül, mert itt sok minden sikerülni szokott, amit a kormány elhatároz.
4 megjegyzés:
Félve vitatkozom angol nyelvi kérdésekben valakivel, aki több évet élt 'among natives'. A 'race' azonban mindig is rasszt jelentet (meg versenyt :-)), a faj az a 'species'.
A Hornby pl. ezt írja:
any of several large subdivisions of mankind sharing physical characteristics...
Na de magyarul a rasszista az fajgyulolo. A biologiai angolban tenyleg igazad van, politika/szociologiai forditas szerintem a faj.
Ha a rasszista magyarul fajgyűlölő, az kicsit sem az angol nyelv hibája. Talán mi használunk rossz fogalmakat?
Van biológiai és szociológia angol? És ezek különböznek?
Nem az angol hibaja, ezt senki sem mondta. Csak annyit allitottam, hogy a 'race' angol szonak, ami valoszinuleg teljesen semleges, magyarul furcsa athallasa van. Es szerintem az adott(szociologiai/ politikai) szokornyezetben azt, hogy "What race are you?", ugy is lehet forditani, hogy "Milyen fajba tartozol?" Lehet, hogy ez igy nem teljesen pontos, de a koznyelvben teljesen atlagos. Biologiai szovegben nem jo a forditas.
Megjegyzés küldése