Vietnam és Magyarország történelme nagy vonalakban meglepően hasonló. Nekik is 1000 körül volt az államalapításuk, náluk is volt egy nagy szomszéd, amelyik nagy hatással volt a kultúrájukra, ott is változott többször az ország mérete, és a közelebbi múltban ők is a szovjet blokkba tartoztak. Ezért aztán nem meglepő, hogy néha egészen ismerősnek éreztük az országot.
Kicsit olyan volt, mint Magyarország 20-30 évvel ezelőtt: már vannak magánvállakozások (butikok, éttermek), de azért még egypártrendszer van, ahol megmondják mit lehet és mit nem lehet csinálni. Jó sok egyenruhást látni, akik néha semmi hasznosat sem tesznek, csak ott állnak az út szélén, hogy lássák a népek őket (de ezért aztán a közbiztonság is elég jó). A városok még a korábbi harcok nyomait viselik, kicsit lerobbantak, porosak, szürkék, de azért tele vannak élettel.
Az utak néhol elég viccesek. Az 1-es számú nemzeti főút, ami több ezer kilométer hosszan, az északi határtól a déli tengerpartig húzódik és sok helyen fizeetős néhol nem több, mint kétszer egy sáv, ahol a bicikliseket, motorosokat és néhol vizibivalyokat kerülgetve haladhat az ember. De azért nagy fejlődés van, mindenhol hidakat, utakat építenek rohamtempóban (általában külföldi pénzből). A városokban is rengeteg tábla van kitéve, hogy ott mi fog épülni, boldog rajzolt elvtársak és elvtársnők a szép zöld utcákon sétálgatnak az új házak között. Hanoiban a reptérről befelé az útról egy hatalmas díszes kaput láttunk kivilágítva. Olyan volt, mint a Brandenburgi Kapu kicsiben. Ott egy lakónegyed fog épülni, de abból még semmi nincs meg.
A közlekedésben lényegében nincsenek szabályok, amit betartanának a piros lámpán kívül (a biciklisek, motorosak néha azt sem). Elsőbbsége annak van, akinek előbbre van az orra egy centivel. A néhány körforgalom csak dísznek volt, ugyanúgy fordultak balra is benne. A többsávos úton minden kereszteződésnél dudált a sofőrünk, hogy tudják, jövünk. A duda egyébként általános használatban van, index helyett, mellett ezzel jelzenek mindent, pl. azt is, ha előznek valakit.
A fő közlekedési eszköz a motorbicikli, azon szállítanak mindent, a kétszárnyas üvegajtótól kezdve a borjúig. A motor családi szállítási eszköz is, gyakori látvány, hogy papa-mama-két gyerek utazik egy motoron.
Gyerek pedig van bőven, Vietnam lakosságának túlnyomó része 30 évnél fiatalabb. Amikor végetértek a harcok a 70-es években, voltak kb. 25 millióan az országban, most 82 milliónál tartanak. Nem véletlen, hogy itt is van már gyerekszám-korlátozás, mint Kínában, és szigorúan veszik: ha egy közalkalmazottnak több mint két gyereke van, akár a munkáját is elvesztheti.
Az emberek különben nagyrészt közvetlenek és barátságosak. Szeretik tapogatni egymást, a fizikai kontaktus sokkal megszokottabb, mint Európában. Persze ha ilyen sokan vannak, ez nem is csoda. Az egyik boltban, ahol az alsó polcon néztem valamit, és leguggoltam, mellémguggolt az eladó, és a lehető legtermészetesebb módon megkapaszkodott a térdemben. Ott guggoltunk, ő támaszkodott a térdemen, és mutogatta, mit vegyek.
A kultúrán a kínai hatás elég erős volt, a templomok pl. tőlem akár Kínában is lehettek volna. Az írás 1945-ig kínai karaktereket használt. A vietnami konyha viszont jellegzetesen más, mint a kínai, sokkal frissebbnek éreztem. Egyik jellemző étel a Pho (valahogy úgy kell ejteni, hogy `fö’), amit főleg reggelire, de ebédre meg vacsorára is esznek, és leginkább egy jó erőlevesre emlékeztet, amibe ízlés szerinti húsokat és nyers mentalevelet, szójacsírát meg egyéb zöldségeket pakolnak.
A kaja nagyon olcsó, északon egy előkelő étteremben kb. 700 forintért többfogásos vacsorát adtak. Normál turista helyen ennyiért már az italok is benne vannak. Az italok is nagyon olcsók, a szingapúri Tigris sört itt negyedannyiért lehet venni, mint Szingapúrban. A helyi sörök még olcsóbbak.
A helyiek az utcán esznek (ott is élnek igazából), úton-útfélen kis műanyag székecskék, sámlik vannak a járdán, mellette egy szállítható tűzhely, és ott eszik mindenki. Leparkolják a motort a jardára, leülnek és már esznek is. A szemetet, csontokat a földre dobálják. Ennek ellenére nem fulladnak a mocsokba, viszonylag tiszták a városok.
Kicsit olyan volt, mint Magyarország 20-30 évvel ezelőtt: már vannak magánvállakozások (butikok, éttermek), de azért még egypártrendszer van, ahol megmondják mit lehet és mit nem lehet csinálni. Jó sok egyenruhást látni, akik néha semmi hasznosat sem tesznek, csak ott állnak az út szélén, hogy lássák a népek őket (de ezért aztán a közbiztonság is elég jó). A városok még a korábbi harcok nyomait viselik, kicsit lerobbantak, porosak, szürkék, de azért tele vannak élettel.
Az utak néhol elég viccesek. Az 1-es számú nemzeti főút, ami több ezer kilométer hosszan, az északi határtól a déli tengerpartig húzódik és sok helyen fizeetős néhol nem több, mint kétszer egy sáv, ahol a bicikliseket, motorosokat és néhol vizibivalyokat kerülgetve haladhat az ember. De azért nagy fejlődés van, mindenhol hidakat, utakat építenek rohamtempóban (általában külföldi pénzből). A városokban is rengeteg tábla van kitéve, hogy ott mi fog épülni, boldog rajzolt elvtársak és elvtársnők a szép zöld utcákon sétálgatnak az új házak között. Hanoiban a reptérről befelé az útról egy hatalmas díszes kaput láttunk kivilágítva. Olyan volt, mint a Brandenburgi Kapu kicsiben. Ott egy lakónegyed fog épülni, de abból még semmi nincs meg.
A közlekedésben lényegében nincsenek szabályok, amit betartanának a piros lámpán kívül (a biciklisek, motorosak néha azt sem). Elsőbbsége annak van, akinek előbbre van az orra egy centivel. A néhány körforgalom csak dísznek volt, ugyanúgy fordultak balra is benne. A többsávos úton minden kereszteződésnél dudált a sofőrünk, hogy tudják, jövünk. A duda egyébként általános használatban van, index helyett, mellett ezzel jelzenek mindent, pl. azt is, ha előznek valakit.
A fő közlekedési eszköz a motorbicikli, azon szállítanak mindent, a kétszárnyas üvegajtótól kezdve a borjúig. A motor családi szállítási eszköz is, gyakori látvány, hogy papa-mama-két gyerek utazik egy motoron.
Gyerek pedig van bőven, Vietnam lakosságának túlnyomó része 30 évnél fiatalabb. Amikor végetértek a harcok a 70-es években, voltak kb. 25 millióan az országban, most 82 milliónál tartanak. Nem véletlen, hogy itt is van már gyerekszám-korlátozás, mint Kínában, és szigorúan veszik: ha egy közalkalmazottnak több mint két gyereke van, akár a munkáját is elvesztheti.
Az emberek különben nagyrészt közvetlenek és barátságosak. Szeretik tapogatni egymást, a fizikai kontaktus sokkal megszokottabb, mint Európában. Persze ha ilyen sokan vannak, ez nem is csoda. Az egyik boltban, ahol az alsó polcon néztem valamit, és leguggoltam, mellémguggolt az eladó, és a lehető legtermészetesebb módon megkapaszkodott a térdemben. Ott guggoltunk, ő támaszkodott a térdemen, és mutogatta, mit vegyek.
A kultúrán a kínai hatás elég erős volt, a templomok pl. tőlem akár Kínában is lehettek volna. Az írás 1945-ig kínai karaktereket használt. A vietnami konyha viszont jellegzetesen más, mint a kínai, sokkal frissebbnek éreztem. Egyik jellemző étel a Pho (valahogy úgy kell ejteni, hogy `fö’), amit főleg reggelire, de ebédre meg vacsorára is esznek, és leginkább egy jó erőlevesre emlékeztet, amibe ízlés szerinti húsokat és nyers mentalevelet, szójacsírát meg egyéb zöldségeket pakolnak.
A kaja nagyon olcsó, északon egy előkelő étteremben kb. 700 forintért többfogásos vacsorát adtak. Normál turista helyen ennyiért már az italok is benne vannak. Az italok is nagyon olcsók, a szingapúri Tigris sört itt negyedannyiért lehet venni, mint Szingapúrban. A helyi sörök még olcsóbbak.
A helyiek az utcán esznek (ott is élnek igazából), úton-útfélen kis műanyag székecskék, sámlik vannak a járdán, mellette egy szállítható tűzhely, és ott eszik mindenki. Leparkolják a motort a jardára, leülnek és már esznek is. A szemetet, csontokat a földre dobálják. Ennek ellenére nem fulladnak a mocsokba, viszonylag tiszták a városok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése